A kivégzetteket arccal lefelé fordítva temették, sokszor hatot-hetet egy gödörbe, hogy ezzel is kifejezzék megvetésüket. Az utcákat, tereket meggyilkoltak testei borították, a parkok sírhantjaikkal temetőkké változtak. A szétlőtt házakban szertefoszlott reményekkel elnémult az élet a magát közülük valló, de saját népén bosszút álló eszelősök uralma alatt. A forgatható köpenyegek örök gazdái pedig csatlakoztak a hatalomtól részegek tobzódásához. A még kiskorú elítélteket a tizennyolcadik születésnapjuk reggelén akasztották fel... Fojtogatott még a levegő is. Akik tehették világgá mentek: számuk negyed millió. Az itthon maradottak rezignáltan robotoltak tovább az elviselhetetlen hazugságok világában, jövőjük kilátástalanságában. Ma pedig a még fiatalok vagy már felnőtt emberek java része igen keveset tud minderről. Makkai Ádám „Kegyelem” című versciklusában emel szót a névtelen áldozatok, a holtak és az élők emlékének.

Makkai Ádám Kegyelem című ciklusa
Ignácz Rózsa Igazat játszottak részlet
Faludy György 1956, te csillag részlet
Thinsz Géza Elidegenedett

Női hang: Császár Angela
Gyermekhang: Gubcsó Luca
A hangfelvételek a Phoenix stúdióban készültek Technikai munkatárs: Szabó Csaba
Szerkesztette, zenéjét összeállította,
látványát tervezte, rendezte és előadja: Erdélyi György

1956, te csillag - kegyelmi üzenet Makkai Ádám módra

Makkai Ádám Szent István renddel és Kosssuth-nagydíjjal kitüntetett költőnek egy versszínházi és egy beszélgetős estje is lesz a héten az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából. Mind a Kegyelem című produkciónak, mind az élő portréműsornak Erdélyi György előadóművész az interpretálója és házigazdája. A rendezőt a bemutatókról kérdeztük.

A Kegyelem eredetileg egy olyan Makkai-versciklus, amit a költő a forradalom után 10 évvel írt Chicagóban. Ez az alapja a hasonló című színpadi produkciónak is, amelynek a Rózsavölgyi Közössségi Házban lesz a premierje pénteken este fél 8-kor. Erdélyi a szándéka szerint kettős játékot űz a nézővel. Egyrészt arra épít, hogy a forradalomnak – ellentétben az oknyomozói, történészi attitűddel – a legritkábban fordul elő tisztán lírai megközelítése. Makkai hihetetlenül személyes perspektívájától olyan sűrítés jön létre, amely más módszerrel nem érhető el. Másrészt Erdélyi kiegészítette az est anyagát vendégszövegekkel is: Mansfeld Péter halálos ítéletével, egy Thinsz Géza-verssel, valamint Faludy György legendás költeményével, amivel Makkai a mából felesel. Ugyancsak elhangzik részlet a költő édesanyjának, a népszerű írónőnek, Ignácz Rózsának az Igazat játszottak című prózájából. Ez azt a momentumot idézi meg, amikor a fiatal egyetemista Makkai Ádám a szülői tilalom ellenére is “kiszökött“ a Parlament elé tüntetni, “igazat kiáltani” – s ebből lett aztán a sok halált okozó ávós sortűz, a véres csütörtök. Az igazság épp úgy visszatérő motívum a kompozícióban, mint a kegyelem.
Az előadás egyrészt a történelmi és szakrális vonalat, másrészt – a Peter Brook-féle kánon értelmében – a “népi színjátszást” kívánja egyesíteni; utóbbit úgy használva, ahogy a vásári képmutogatás hagyománya megőrizte. Átjárás nyílik egyik szerepből a másikba: megszólal a Lordok Háza népe csakúgy, mint az abortáló pár, a megölt magzat, az orosz katonák, a haldokló kamasz, a halálos ítéletet felolvasó hivatalnok, a mindenkori kibic, sőt a költő is hatvan évvel későbbről. Ez utóbbi költeményt a rendező erre az alkalomra “rendelte”, s a már említett Faludy-opuszra rezonál: “1956, te csillag, / mit üzensz nekünk hatvan év után? / Hogy elhibáztuk az ötvenediket, / félreszavaztunk gyáván és bután, / s így ránk önthették a bűzös serbliket, / melyek szennye átkos szégyenbillog, / ott szikkadhat mindnyájunk homlokán…” Az előadásban egyébként szerepet kap egy működő tankmodell és egy létra is. Erdélyi műszaki segítője Szabó Csaba, a zenét pedig a legkorábbi ismert himnuszok (értelemszerűen gregoriánok) szolgáltatják – minden önmaga és ugyanakkor önmaga ellentéte.
A portréműsornak, amely Makkai Ádámmal való nyilvános párbeszédet lírai betétekkel, mindenféle versekkel tűzdeli meg, a Vojnovich-Huszár-villa ad helyet szombaton este fél 8-kor. A tágabb merítés lehetőséget nyújt nyelvi bravúrok elhangzására is, amelyekben a kombinatorika humorral társul: az újabb költemények közül hallható lesz például a Koc(z)kadalom című ikervers is.
A Kegyelemnek október 25-én, kedden este fél 8-kor a Thália stúdiószínpadán is lesz előadása, majd a produkció országos körútra indul, Erdélyi György reményei szerint ötvenhat alkalommal kísérelve meg, hogy a mai ifjúság a forradalom kapcsán képet kapjon saját magáról éppúgy, mint bőséges ízelítőt Makkai Ádám klasszikus ízű költészetéből.

Csontos János - Magyar Idők 2016.

Fotó: Kállay Kotász Zoltán

Erdélyi György pódiumán Makkai Ádám
„…tett + ismeret = thanatológia…”

Lassan a hétköznapok ritmusába zökken az emlékezet táplálása; ám idén, a hatvanadik évforduló kapcsán is elmaradt, vagy csupán töredékesen teljesült egy régi óhajom: a forradalom előzményeinek, történetének és hatásának teljes – avagy legteljesebb – körű lírai összefoglalásának megjelenése. Egy olyan antológia, mely nem feltétlen szűkül le a krónikák thanatológiai reflektálására, noha az, szükségképpen, elengedhetetlen egy „kivérzett ország futóinak” sírja fölé hajló kegyeleti pillanatban. Erdélyi György befelé fordulásra késztető, bensőséges pódiumestjét hallgatva tűnődtem el a fentieken, ismételten, elmerülve általa Makkai Ádám monodrámává alakított, több hangra szőtt lírai oratóriumában; figyelve, hogyan egészül az ki Ignácz Rózsa, Faludy György és Thinsz Géza soraival, sőt, tovább gazdagodva a jelen s a jelenek súlyát beemelő Faludy-parafrázissal.

Megható s még számos érzést felkeltő est volt, de, még mielőtt ennek részleteire térnék, hadd szőjem tovább az említett antológia gondolatát. Mi is kellene, végre? Egy olyan kötet, mi összefoglalná, már a negyvenes évek végétől, a szovjet megszállás szellemi terrorjának teljes ívét, az arra adott lírai válaszok tükrében. Az akkori kortársak tragédiára figyelmeztető sorait, az épp emiatt emigrációra kényszerülő költők száműzetésben írt vádiratait, s mai, kortárs költőink főhajtásait – a szembenézés és szókimondás himnuszait. Hitem s tapasztalataim szerint a kortárs könyvkiadás mind a mai napig nem pótolta ezt az elmaradását, nem oldotta meg azt a feladatot, hogy egy ilyen kiemelkedő jelentőségű antológiában, gyűjteményben együtt szerepeltesse a hazai magyar költészet egyéniségeit és nyugati emigrációba kényszerült, – derékhadban sokszor erősebb tehetségű – pályatársaikat. Miért is vált s válik ez mindinkább sürgetővé? A válasz kézenfekvő, vagy legalábbis annak gondolom: csak az tanítható és elsajátítható ismeret, ami hozzáférhető. És csak akkor tartható, például, az állítás, mely szerint a magyar líra nemzedékeket és sorsokat összefűző, egymás tápláló, rejtett erejének „génje” a bolygó legtávolabbi zugaiban is felbukkanó anyanyelv- és szabadság-ismerete, ha ez ellenőrizhető és magyarázható, hivatkozható akár egy ausztráliai magyar könyvtár polcrejtekében szunnyadó ötvenes évekbeli magyar „kőnyomatos” újságban fellelt és az említett antológiába átemelhető szöveggel. Számos, csupán az emigrációban megjelent, kis példányszámú újság s kötet lapjain gyakran ütközhetünk olyan sorokba, melyek mindennél élesebben, élőbben festik le a magyarországi ötvenes évek nyers valóságát. Ahogyan az, egyébként és természetesen, Makkai Ádám versciklusában is tetten érhető, hogy az előbbi kitérő után visszatérjek mondandóm lényegéhez: Erdélyi György pódiumestjéhez.

Azonnal kissé profán hasonlattal kezdem: lelket melengető, nosztalgikus érzések fogtak el, nézvén változó arcait. Nézvén azt az immár klasszikus átmenetet, mi a hatvanas-hetvenes – inkább a hetvenes – esztendőkre meghatározó tulajdonságává vált az amatőr mozgalmakból a professzionalitásig erősödő előadóművészetnek. Bevallom, az utóbbi egy-két évtizedben kiestem e világ nézői követéséből, így a tőlem itt figyelmet kérő művészt sem tudtam azonnal beazonosítani; kérem, nézze el nekem ezt az őszinte félmondatot; ám azonnal tudtam: ismerem. Láttam. Hallottam. Talán őt, talán csak ezt a hangulatot, mikor az eszköztelenséget, a csupán hangja s mimikája erejében bízó versmondót felváltja az épp csak jelzésekkel – egy szék, egy fogas, egy létra, néhány nyílt-színi ing- vagy sapkaváltás – operáló előadás; a szövegkollázsból valami új kép bontakozik ki, költészet marad, ám felölti a monodráma szikárságát, mely mégis csak, bár ha testesebb, annál szilárdabb, távlatosabb; a költészet a szavak magányos hegyvonulatává szövődik össze itt; nagyon mély, nagyon intim, mégis kitárulkozóbb, a közönséget lebilincselőbb, gondolkodásra inspirálóbb s az est végére itt is megszülető társas magányra szóló meghívás ez; a beavatás útja. Nagyon kell tudni, s Erdélyi persze nagyon tudja, míveli s nem épp műveli, hogy cizelláljak a jelzőkön; s nekem, hogy lezárjam ezt a gondolat-ívet, jó volt egy-két – vagy még több – kiesett évtized után újra látnom azt a kort, mely, lám, él s változatlan erejű; melyért valaha a Metró Színpadra, az Egyetemi Színpadra, de akár a csepeli utcára (látni Halász Pétert, hogy a vonulat avantgarde-ízét is felvillantsam) mentünk; különös volt időnként – s ez csak az emlékképek külső egymásra vetülése – régi pillanatok árnyára figyelni fel, magamban, épp csak a villanás ízét megérezni az Erdélyi-arcok pergésében; Babits László emlékezetes Villonjának villanását, mikor Erdélyi György, egy egészen más szövegtestben természetesen, nyakára illeszti az akasztófa kötelének hurokját; de nem sorolom, bár mondhatnám Szabó András és a Forrás-kör momentumait, de hát talán érdemtelenül emelődne így el a hangsúly Erdélyiről, ezt nem akarom, csupán annyit akartam jelezni: egy klasszikus kort idéző, azt klasszikus módon folytató, klasszikus előadóművész pódiumestjéről beszélek én itt, köszönettel.

És egy ilyen klasszishoz bátorság is kell. Az a bátorság, ahogyan hozzá akart és tudott nyúlni, a pódiumestté szerkesztés során, az alaphoz: Makkai Ádám versciklusához. Különös, kettős kontextusba helyezte, a személyes kapcsolatra épp csak ráutalva azzal, ahogyan a költő édesanyjának, Ignácz Rózsának egy prózarészletébe ágyazta a műsor gerincét; mely próza, egyébként, a forradalom írói megidézése, természetesen. De Erdélyi más módon is kicsit hozzátesz a Makkai-versciklus értelmezési lehetőségeihez; felvillantja, tapinthatóvá teszi, de nem erősíti fel szükségtelen irányok felé azt a vívódást, mi az Ignácz-prózarészlet s a Makkai-ciklus kettős vonulata; az egyik a bátorság és szabadságvágy személyes félresöprésének – a valós vagy annak vélt pillanatok döntéskényszerét érezve – vállalhatatlansága; a másik Muki tragédiája, aki ugyanezen okból adja életét, bár talán nem is tudatosan, meggondolt okkal vállaltan. Mert hát mit s mennyit szívott magába?

Élt tizenkét esztendőt, amit magába fogad, az a megszállók iránti gyűlölet, ennél is erősebb a megszállás, leigázás, rabságba vetés ténye, érzése; legyünk profának: kicsit mindegy is, hogy ki a megszálló, az érzés lényege maga az ok s annak okozata: az elutasítás. Minden, ami abból fakad. Gyönyörűen elegáns gesztusokkal épp csak felruházza, megemeli ennek jelzéseit Erdélyi, a sorokat, a Makkai-ciklus egyik belső dialógusának – hiszen több is van, dialógusok kánonja, montázsa amúgy a ciklus, rekviem oratorium – azon részét, mely Muki „kudarcait” sorolja, „…te megbuktál magyarból / vévéééééédőőőő / te megbuktál / kaaaaart / történelemből is / ha küzd / alkotmánytanból / ha küzd / és az ember életéből / ha küzd”; a ciklus remek pillanata ez, az előadóművészet szemszögéből, s Erdélyi, bocsánat a jelzőért, ki is használja, mint mondtam, nagyvonalú, elegáns szövegmondással. Mesterként, mesterien. Talán nem kell külön elmélyedni ebben, de tegyük meg: a költő nem gyakori megoldása ez a bravúr, a himnusz szavaival, töredékeivel ellenpontozni, értelmezni a történelmet; milyen magyar tantárgy az, mit fals, hamis, üres deklamálások deklarálnak, s mit ér a történelem, mit az alkotmány tana, ha nem késztet küzdésre, ha megvonja ennek jogát, ha figyelmetlenségre („ha nem figyelek”) kényszerít a pillanatban, mikor ellenség („ellenséggel / ellenséggel / ellenséggel”) közelít. Hiszen a megszállás: ellenséges, a megszálló – ellenség. Van, amikor elegendő ennyit tudni, felismerni.

De ne a versciklusról beszéljünk, bár kellene még s lehetne, ám hangsúlyozzuk Erdélyi György pódiumestjének súlyát, rangját, erejét, ám nem megismételhetetlenségét. Hiszen nem egyedi alkalom, csak ebben az esztendőben, még decemberben, öt helyszínen tekinthetik meg – remélem, ezt meg is teszik, minél többen.

Tamási Orosz János - Napút Online

Az előadásokat az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.

2016 október 4. Magyar Emlékekért a Világban Egyesület - 1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

2016. október 21. péntek 19:30 Rózsavölgyi Közösségi Ház - 1221 Budapest, Ady Endre út 25.

2016. október 22. szombat Voynovich-Huszár Villa - 1223 Budapest, Művelődés utca 37/a

2016. október 23. vasárnap 11:00 Sinka István Művelődési Központ - 5530 Vésztő, Kossuth Lajos utca 43-47.

2016. október 24. hétfő - 18:30 Páty Közösségi Ház - 2071 Páty, Rákóczi út 13.

2016. október 25. kedd 19:30 Thália Színház Arizona Stúdió - 1065 Budapest, Nagymező utca 22-24.

2016. október 29. szombat Budakeszi Pince Club - 2091 Budakeszi, Pátyi út 1.

2016. november 3. csütörtök Budafoki Borlovagrend - 1221 Budapest, Kossuth Lajos. utca 83.

2016. november 4. péntek 17:00 Medgyasszay Ház - 8800 Nagykanizsa, Sugár út 5.

2016. november 6. vasárnap Marczibányi Téri Művelődési Központ - 1022 Budapest, Marczibányi tér 5/a

2016. november 8. kedd Ráday-kastély - 2119 Pécel, Kálvin tér 1.

2016. november 9. szerda Soós István Borászati Szakképző Iskola - 1221 Budapest, Kossuth Lajos u.

2016. november 8. kedd 18:00 Pekáry Kastély - 2119 Pécel, Maglódi út 12.

2016. november 12. szombat 18:00 Kovács László kiállítóterme - 6300 Kalocsa, Kunszt József utca 4.

2016. november 23. szerda 14:30 Károli Gáspár Református Egyetem, Buda Béla terem - 1088 Budapest, Reviczky utca 4., I. emelet

2016. november 25. péntek 18:00 Márai Sándor Művelődési Központ - 2314 Halásztelek, Erkel Ferenc utca 2-4.

2016. november 26. szombat 19:00 Baross Gábor telep, Kerámiapark kiállítóterme - 1224 Budapest, Bartók Béla út 136.

2016. december 7. szerda Zeneakadémia, kisterem - 1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.

2016. december 8. csütörtök 11:00 Pálóczi Horváth István Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégium - 2377 Örkény, Fő u. 5-7.

2016. december 13. kedd Magyar Emlékekért a Világban egyesület - 1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

2016. december 15. csütörtök 17.30 Idegennyelvű Könyvtár - 1056 Budapest, Molnár u. 11.

2016. december 17. szombat Uránia Mozi - 1088 Budapest, Rákóczi út 21.

2017. január 27. péntek 17:30 Vakok Intézete Nádor Terem - 1146 Budapest, Hermina út 21.

2017. február 14. kedd 11:00 Vörösmarty Mihály Ének-zenei Nyelvi Általános Iskola és Gimnázium - 1181Budapest, Vörösmarty Mihály utca 64.

2017. február 15. szerda 12:00 Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium - 1093 Budapest, Lónyay utca 4/c-8.

2017. március 3. péntek 10:00 Teleki Sámuel Általános Iskola - 2030 Érd, Törökbálinti út 1.

2017. március 14. kedd 18:00 Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona - 4044 Debrecen, Péterfia utca 1-7.

2017. március 21. kedd 18:00 Pannon Egyetem - 8200 Veszprém, Egyetem utca 10.

2017. március 28. kedd 18:00 Cziffra György Kulturális Központ - 1225 Budapest, Nagytétényi út 274-276.

2017. március 30. csütörtök 18:00 Heves Városi Művelődési Intézmény Művelődési Központ Tagintézete - 3360 Heves, Erkel Ferenc utca 2.